Hadurak kora
A hadurak kora Kína 20. századi történelmének az 1916 és 1928 közötti szakasza, amikor az ország gyakorlatilag szétesett egy sor csaknem független hadúr által vezetett területre. A Kínával foglalkozó történészek ezt a korszakot Jüan Si-kaj ( ) halálától számítják addig, amíg a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang egyesítette az országot 1928-ban.
A korszakot a hadurak és koalícióik közötti állandó harcok jellemezték. A legnagyobb konfliktusban, a Kínai-alföld központi részén lezajlott háborúban több mint egy millió katona harcolt.[1]
Előzményei
[szerkesztés]Kína már a 19. század második fele óta túlnyomó külföldi befolyás alatt, félgyarmati helyzetben volt. 1918 augusztusában az antant oldalán lépett be az első világháborúba, de ezt a párizsi békerendszer kidolgozásakor egyáltalán nem vették figyelembe. A világháború következménye Kínára csak az volt, hogy a Német Császárság és az Orosz Birodalom kiesésével szűkült azon országok köre, amelyek részt vettek az ország kizsákmányolásában. Japán sikerrel lépett a német és orosz gyarmatosítók örökébe, és sok kulcspozíciót szerzett egész Kína gazdasági életében. 1918-ban a kínai külkereskedelem fele Japánnal bonyolódott. Legnagyobb riválisa az Amerikai Egyesült Államok lett, amely a nyitott kapuk politikáját követve ellenezte Kína befolyási övezetekre osztását, elsősorban annak érdekében, hogy saját gazdasági érdekeit ezektől az övezetektől függetlenül, minél szélesebb körben érvényesíthesse. A hadurak a a befolyást gyakorló külföldi államok között lavírozva „önálló külpolitikát” folytattak.[2]
A tartományi hadseregek eredete a tajping-felkelés leverésére vezethető vissza. Ekkoriban a Csing-dinasztia katonai reformokat vezetett be, és engedélyezte a tartományi kormányzók számára saját hadsereg felállítását a felkelők elleni harcra. Ezeknek a seregeknek a nagy részét aztán a felkelés leverése után, az 1860-as években sem oszlatták fel, hanem megmaradtak a helyi vezetők irányítása alatt. Ez nagy eltérést jelentett a kínai császárság korábbi gyakorlatától, amely éppen a a szeparatizmus, a tartományok önállósodási törekvései ellenében szigorúan tartotta magát a központosításhoz, különösen az erőszakszervezetek területén. A Csing-dinasztia utolsó komoly központi hadereje az Északi Hadsereg (Pejjang ( )) volt.
Az 1911-es kínai forradalom véget vetett a Csing-dinasztia uralmának és a kínai császárság intézményének egyaránt, köztársaságot hozott létre, azonban nem tudott megszabadulni az ország feletti túlnyomó külföldi uralomtól, a félgyarmati helyzettől. Az ország „erős embere”, Jüan Si-kaj végső soron sikertelenül próbálkozott az általa vezetett „új hadsereg” élén az egység megteremtésével, sőt saját vezetésével a császárság helyreállításával. 1916-os halála után az ország az egyes tartományokban nagy katonai erővel rendelkező hadurak, katonai vezetők hatalmába került.[3]
Az ország formálisan is szétesett, amikor 1917 októberében a korábban feloszlatott parlament képviselői összegyűltek Kantonban és az emigrációból 1916-ban visszatért Szun Jat-szent megválasztották Dél-Kína generalisszimuszává. Szun katonai kormányt szervezett és harcot hirdetett az északi hadurak ellen. Saját erő híján azonban kénytelen volt a déli militaristákra támaszkodni, akik azonban gyakorlatilag nem különböztek északi megfelelőiktől. Szun ezt felismerve már 1918 nyarán elhagyta Kantont.[4][3]
Jellegzetességei, története
[szerkesztés]A hadurak, a militarista vezetők minél nagyobb területek ellenőrzésére törekedtek, ugyanis az adóbevételek révén ez jelentette számukra a gazdasági alapokat, illetve a sorozás révén a katonaság utánpótlását. A hadseregek létszáma fokozatosan növekedett, becslések szerint 1916-ban meghaladta az 500 000 főt, 1918-ban az egymilliót, 1924-ben a másfél milliót és 1928-ban már a 2 milliót.
Egyes hadurak
[szerkesztés]A hadurak sokféle irányból érkeztek. Egy részük hagyományos, művelt kínai családokból származott és konzervatív, konfuciánus értékeket vallott, mások szegény sorból emelkedtek fel, esetenként bizonyos haladó törekvéseket támogattak. Számosan közülük csak a legpőrébb hatalmi és vagyonszerzési ambícióikat követték, mások politikai célokat – leginkább az ország újraegyesítését – hangoztattak. A hatalmukba került területeken adót szedtek, akkor is, ha a terület előző ura már beszedte azokat; vámokat vetettek ki, ópiummal kereskedtek, pénzt verettek. Hosszabb távú gazdasági céljaik nem voltak, az országban éhínség dúlt, virágzott a banditizmus, a korrupció. Az egyetlen kivétel a Kuomintang volt az 1920-as években, amely az általa uralt területeken igyekezett észszerű gazdálkodást bevezetni.[5]
A legtöbb hadúr nem rendelkezett saját, kidolgozott ideológiával, de néhányan közülük egyéni eszmerendszert követtek. Jan Hszi-san ( ) tábornok például, közkeletű „beceneve” szerint, a „modell kormányzó”, Sanhszi ( ) területén egyfajta szinkretikus hitvallást tett magáévá, amit a demokrácia, a militarizmus, az individualizmus, a kapitalizmus, a szocializmus, kommunizmus, imperializmus, univerzalizmus, anarchizmus, és a konfucianizmus elemeiből állított össze. Sanhszi ( ) területén fenntartotta a vasutak eltérő nyomtávolságát, hogy nehezebben lehessen megtámadni tartományát, bár ez egyben nehezítette a fő helyi termékek, a vas és a szén exportját. Feng Jü-hsziang ( ), a „keresztény tábornok” a metodista vallás követője volt, és emellett enyhén baloldali nacionalista politikát követett, így egy ideig a Szovjetunió támogatását élvezte. Betiltotta az alkoholfogyasztást, puritán életet élt, katonáinak egyszerű egyenruháját hordta.[6]
Vu Pej-fu ( ), a „filozófus tábornok” mandarin volt, aki letette a császári vizsgát, magát a konfuciánus értékek őrzőjének tartotta. Japán katonai kiképzésben is részesült kínai területen. A fényképein szeretett a tudós ecsetjével a kezében megjelenni, gyakorolta a kalligráfiát (de szakértők szerint írásművészetének színvonala jelentősen romlott titkárának halála után). A hivatalában készült fotóinak hátterében általában nagy példaképének, George Washingtonnak a képe látható a falon. Egyfajta demokratikus militarizmust kívánt meghonosítani Kínában. Híres volt arról, hogy sokat iszik, de jól bírja az alkoholt. Egyszer Fengnek egy üveg brandyt küldött ajándékba,. amit a „keresztény tábornok” egy üveg vízzel viszonzott. Erősen nacionalista volt, nem volt hajlandó betenni a lábát a koncessziós területekre. Állítólag ez okozta a halálát is, mert elutasította, hogy kezelésre menjen a sanghaji francia koncesszió kórházába.[7][8]
Tipikusabb hadúr volt Csang Co-lin ( ) marsall, aki a képes kínai kifejezés szerint a „zöld erdő egyetemét” végezte, azaz egyszerű, írástudatlan banditaként indult, de erőteljes személyisége révén katonai vezetővé emelkedett. A japánok bérelték fel az oroszok elleni támadásra az 1904-1905-ös orosz–japán háború idején Mandzsúriában. 1916-ban lett ennek e hatalmas és fontos országrésznek a hadura, főleg hatékony lovassága révén. Nyíltan a japánok érdekében kormányozta a területet, amely a kínai lakosságnak mindössze 3%-át képviselte, de nehéziparának 90%-ával rendelkezett. Japán patrónusai ragaszkodtak a stabil gazdasági környezethez beruházásaik védelmében, ezért ő lett azon hadurak egyike aki racionális gazdaságpolitikát folytatott.[9]
Az egyik leghírhedtebb hadúr Csang Cong-csang ( ) volt, akit játékszenvedélye miatt az egyik kínai szerencsejátékról neveztek el katonái. Kortársai szerint fizikuma egy elefánténak, agya egy disznóénak, temperamentuma egy tigrisének felelt meg. Lin Jü-tang ( ) író a legszínesebb egyéniségű, leglegendásabb, legközépkoribb és legszégyentelenebb hadúrnak nevezte. Pu Ji kínai császár ( ) szerint Csang ( ) mindenki által gyűlölt szörnyeteg volt, arca püffedt volt az ópiumtól. Brutalitására jellemző, hogy kedvelte saját kardjával szétvágni a hadifoglyok fejét. Rendszeresen büszkélkedett hímtagja hatalmas méretével. Háreme több kínai, koreai, japán, orosz, francia és egy magát amerikainak valló nőből állt, akiket számokkal jelölt, de ezeket is elfelejtette.[7]
Koalíciók
[szerkesztés]A hadurak érthető katonai okokból már a kezdetektől változó koalíciókba, klikkekbe kényszerültek. Az egyik csoportosulást, az Anhuj ( ) tartományról, prominens alakjai szülőhelyéről elnevezett Anhuj csoportot , Tuan Csi-zsuj ( ) vezette, aki 1916 és 1920 között Kína legerősebb emberének számított. A másik klikk élén Feng Kuo-csang ( ), majd a halála után Vu Pej-fu ( ) állott. Ennek a csoportnak a neve eredeti hatalmi bázisa nyomán Cseli ( ) csoport volt, egy korabeli tartományról, amely aztán 1928-ban a Hopej ( ) nevet kapta.[10]
Mandzsúria három tartományát a Fengtien ( ) klikk uralta. Nevét az egyik ottani tartományról kapta, ami ma a Liaoning nevet viseli. Ennek vezetője Csang Co-lin ( ) marsall volt.[11]
A három fő csoportosuláson kívül a 20-as években egy sor más kisebb, egy-egy tartományra, vagy még kisebb területre kiterjedő hatalmú militarista vezető tevékenykedett Kínában. Ilyen volt Jen Hszi-san ( ) Sanhszi ( ) tartományban, aki kitűnt katonái alapos kiképzésével, vagy Kantonban Csen Csiung-ming ( ).[12]
A hadseregek
[szerkesztés]A katonákat részben erőszakkal, részben (minimális) zsoldért toborozták a szegénység tömegeiből. A gazdaságilag gyengébb északi területeken a hadseregek létszáma nagyobb volt. A katonák harci szelleme rendkívül alacsony volt, mindennapos volt a dezertálás, az átállás a nagyobb zsoldért. Fegyvereztük, kiképzésük a legtöbb esetben igen gyenge volt, de egyes hadurak nagyobb gondot fordítottak a kiképzésre és ezen a téren jó eredményeket értek el.[3] A hadurak katonái az esetek jelentős részében banditák voltak, akik két hadjárat között a saját szakállukra fosztogattak. A korabeli politikus szerint amikor a hadurak hadba vonultak, a banditákból katonák lettek, amikor a háború befejeződött, a katonákból lettek banditák.[13] A hadseregek rendszeresen erőszakoskodtak a falvakban, nőket hurcoltak szexuális rabszolgaságba.[14] Intézményesítették a szabadrablást, mert a haduraknak nem volt elég pénzük csapataik megfizetésére. Gyakori volt az emberrablás és váltságdíj követelése is.[15]
Banditák mellett a hadurak (kényszer)sorozással töltötték fel a seregeiket. A katonákat gyakran besorozták az egyik hadseregbe, majd amikor fogságba estek, az ellenfél sorozta be őket a saját hadseregébe. 90%-uk írástudatlan volt. 1926-ban Joseph Stilwell amerikai katonai attasé megfigyelte, hogy az egyik hadúr katonáinak 20%-a alacsonyabb volt 150 centiméternél, fiatalabb 14 évesnél és nem volt lábbelije. Értékelése szerint az ilyen „madárijesztő hadsereg” alkalmatlan volt komoly hadműveletekre. Egy brit katonai megfigyelő szerint viszont az észak-kínai csapatok megfelelő katonai vezetéssel a legjobb fizikumú keleti katonai „nyersanyagot” jelenthették. Az ilyen egységek azonban inkább kivételt jelentettek.[13]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Min, Mao. The Revival of China, Volume 1. CreateSpace Independent Publishing Platform, 126. o. (2017). ISBN 9781976739583
- ↑ Balogh 22. o.
- ↑ a b c Jordán 34. o.
- ↑ Polonyi 136. o.
- ↑ Jordán 35. o.
- ↑ Fenby 103. o.
- ↑ a b Fenby 102. o.
- ↑ Odoric Y. K. Wou: Militarism in Modern China. The Carer of Wu P'ei-Fu, 1916-1939. Dawson Australian National University Press, 1978.
- ↑ Fenby 102-103. o.
- ↑ Jordán 35. o.
- ↑ Jordán 36. o.
- ↑ Jordán 35-36. o.
- ↑ a b Fenby 110-111. o.
- ↑ Fenby 106. o.
- ↑ Fenby 105-106. o.
Fordítás
[szerkesztés]- Ez a szócikk részben vagy egészben a Warlord Era című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
[szerkesztés]- ↑ Balogh: Balogh András: A gyarmatosítás és a nemzeti felszabadító mozgalom története Ázsiában és Afrikában. 1914-1939: Egységes jegyzet. Budapest: Tankönyvkiadó. 1991.
- ↑ Jordán: Jordán, Gyula. Kína története. Budapest: Aula (1999). ISBN 9639215198
- ↑ Fenby: Fenby, Jonathan. Generalissimo: Chiang Kai-shek and the China He Lost. Simon & Schuster (2004)
- ↑ Polonyi: Polonyi Péter: Kína története. Kozmosz könyvek. Budapest: Kossuth. 1988. ISBN 963 11 5620 6
További információk
[szerkesztés]- G. Sz. Karetina: Csang Colin i polityicseszkaja borba v Kitaje v 20-e godi XX. v. (oroszul) Moszkva: Nauka. 1984.
- Billingsley, Phil. Bandits in Republican China. Stanford, California: Stanford University Press (1988)
- Chan, Anthony B.. Arming the Chinese: The Western Armaments Trade in Warlord China, 1920–28, Second Edition. UBC Press, 69–. o. (2010. október 1.)
- Chesneaux, Jean.szerk.: Jean Chesneaux: Secret Societies in China's Historical Evolution, Popular Movements and Secret Societies in China 1840-1950. Stanford, California: Stanford University Press, 1–21. o. (1972. november 5.)
- McCord, Edward A. (1993), The Power of the Gun: The Emergence of Modern Chinese Warlordism, Berkeley, CA: University of California Press, <http://www.escholarship.org/editions/view?docId=ft167nb0p4;brand=ucpress>
- Novikov, Boris.szerk.: Jean Chesneaux: The Anti-Manchu Propaganda of the Triads, ca. 1800–1860, Popular Movements and Secret Societies in China 1840-1950. Stanford, California: Stanford University Press, 49–63. o. (1972)
- Sheridan, James E.. China in Disintegration: The Republican Era in Chinese History, 1912–1949. New York: Free Press (1975)
- Waldron, Arthur (1991). „The Warlord: Twentieth Chinese Understandings of Violence, Militarism, and Imperialism”. American Historical Review 96 (4), 1073–1100. o.
- Waldron, Arthur. From War to Nationalism: China's Turning Point, 1924–1925. Cambridge University Press (1995)
- Jowett, Philip S.. Chinese Civil War Armies 1911–49. Osprey Publishing (1997)[halott link]
- Jowett, Philip S.. The Armies of Warlord China 1911–1928. Atglen, Pennsylvania: Schiffer Publishing (2014. november 5.). ISBN 978-0764343452
- Jowett, Philip S.. The Bitter Peace. Conflict in China 1928–37. Stroud: Amberley Publishing (2017. november 5.). ISBN 978-1445651927
- Perry, Elizabeth J.. Rebels and Revolutionaries in North China, 1845-1945. Stanford, California: Stanford University Press (1980. november 5.)